utolsó frissítés: 2016. május 22.

Nekrológok. Székelyföld X.(2006) 7. 105—113.

Kocsis János
(1932—2005)

Az írás gyermekkoromtól kezdve annyire körülvett, hogy természetes módon szoktam meg az írás teremtette világ érzékelését, mindennapi használatát. Mikor annyira cseperedtem, hogy — mint egykor a bús férfiút — engem is elkezdtek beírni mindenféle könyvbe, s mindenfelé számon tartani, ismertem a kérvény, a szerződés, a beszámoló, a tudósítás szerkesztésének, az űrlapok kitöltésének, az érthető fogalmazás és a helyes írás szabályait. S amikor a világba indultam, a tér identifikálására és használatára vonatkozó feliratok — utca-, intézmény- és településnevek, forgalmi utasítások, intézményi rendszabályok — követése nem jelentett nehézséget. Környezetem írásfüggővé nevelt: írás nélkül sem megértetni nem tudnám magam, sem környezetemet megérteni. S ha mélyen magamba nézek és őszinte vagyok, akkor be kell látnom — bár ezt a magam számára sosem fogalmaztam meg, s ezért most meglepődöm rajta —, hogy végig viszolyogtam az analfabetizmustól és az írástudatlanoktól. Mindaddig, amíg Kocsis Jánost megértettem.

1932-ben született Mezőzáhon. Édesapja az uradalom szolgálatában álló ácsként vízimalmot, házakat épített. Mikor az orvos eltiltotta a fizikai megerőltetéstől, családjával együtt Detrehemtelepre költözött, a falu szőlősébe, vincellérnek. Később tanyára, forgalmas útkereszteződésbe. A család állatokat tartott, földet bérelt. Ezek voltak azok az évek, amikor a tíz gyermek közül a legkisebb, János, iskolába járhatott volna.

Munkára, vallásra szülei tanították. Az életvezetési modelleket elődei, szülei, rokonai, ismerősei életéből szűrte le. Számon tartotta, figyelemmel kísérte, emlékezetében tárolta ismerős és ismeretlen személyek pályáját. Döntéshelyzetekben ezeket a személyes emlékeit idézte meg: a sikereket, a kudarcokat, az életfilozófiákat, a fura helyzeteket, az emlékezetes mondásokat. Csupán feltételezni tudom, hogy környezetében a felnőttek — tapasztalatukból kiindulva, s talán a változtathatatlanban bízva — úgy éltek és beszéltek, hogy közben tudták: gyermekeik megélni tanulnak példájukon és szavaikon. Hogy minden tettük és minden szavuk emlékezetes maradhat. Hogy gyermekeik, unokáik sorsa függ tetteiktől és szavaiktól. S hogy emléküket nem mesterséges emlékezetstratégia fogja éltetni. Kocsis János a folytonos emlékezésben élte le életét. Nem tudott lázadni szülei és elődei ellen, mert emlékei nem engedték leválni róluk. S a maga rendjén erre tanította gyermekeit. Tudásának minden apró része emberekhez tapadt, személyeket idézett meg. Ha érvelni kellett, egy lokális társadalom személyiségeire hivatkozott. Társadalomismerete konkrét és szétágozó volt: felmenői, testvérei mellett számon tartotta apja alkalmi ismerőseit, front- és szibériai sorstársait, az anyja gyermekkori világát benépesítő szereplőket, bátyjai katonacimboráit, szétszóródott kilenc testvére rokonságát, a házukban megfordult, a vásárokban, utazásai során megismert személyeket, mindenkit, akivel találkozott és akiről hallott. Pierre Bourdieu a Le ręve des familles című esszéjében ezt a helyzetet tette szóvá.[1] Azáltal, hogy életüket a gyermekeik szeme előtt élik, a felnőttek ellopják tőlük a gyökeres választás, a mindent újrakezdés lehetőségét, maguk válnak a jó és a rossz mintájává.

Kocsis János világát a szó tartotta össze, hallótávolságon belül szerveződött. Tanyai házukban a munkából hazatért szülők esténként szóval tartották figyelő gyermekeiket. A falu fiataljai téli estéken házukba gyűltek beszélgetni, az apa citerakíséretével énekelni, táncolni. Útszéli házuk, udvaruk gyalogosok, szekeresek, járműre várakozók megállóhelye volt. Az úton levő ember pedig mindig kapható a szóra. A beszélgetésnek, a (meg)hallgatásnak találkozás, esemény jellege volt. A beszélgetők egymás arcán, egymás gesztusaiban látták a szavakat kísérő, kiegészítő, a szavak értelmezését irányító derűt, keserűséget, szeretetet. Ezekben a beszélgetésekben mindenik szónak, kijelentésnek, beszédeseménynek jelentése és jelentősége volt. Általuk jött létre, született meg a közös  világ: az elődök és utódok, a kortársak, a beszélgetők közös világa: ami volt, ami elképzelhető, ami elmondható, kifejezhető. A beszélgetésben a beszélők tanulták, gyakorolták az elmondás hogyanját: a szavakat, a grammatikát, a szavak, a kijelentések és a történetek akusztikáját, a lejtést, a hangsúlyozást, a hangerőt, a versek formáját, a dallamot. Az elmondás mikorját: a kimondás, az elhallgtás, a felidézés idejét. Leírni sosem tudtam kimerítően, csupán megsejteni, hogy beszélgetéskor Kocsis János folytonosan helyzeteket reprodukált, imitált: mindent a megtanult időben és formában mondott el. Értette, hogyan készül a néprajzi gyűjtés, a gyűjtéshelyzetnek mégsem tudta alávetni magát. A román papnál tett látogatásairól csupán akkor beszélt, amikor együtt utaztunk Virágosvölgyre a pópához. Amikor egy őszi estén a prikulicsról kérdeztem, kérésem visszautasította, mert a prikulicsjárás ideje volt, s félős volt, hogy a kimondás bajt okoz. Az apjától tanult meséket csak téli estén volt hajlandó mondani. Karácsony estéjén ő keresett meg, mert a (legendaballada) kántálóének éneklésének ideje volt. A nyelvre, a szavakra, a fordulatokra, a szövegekre gondosan vigyázott. Számára ez volt a világ, a világban való eligazodás, az időben való benneélés egyedüli eszköze. S nekem alkalmazkodnom kellett hozzá. Miközben tanult kutatóként műfajokban, motívukban és típusokban gondolkoztam, Kocsis Jánosnak mindig vissza kellett találnia az emlékezet helyeihez. [2]Jól tudta, mikor kell imádkozni, ráolvasni, mesélni, viccelni, énekelni, elmondani, beismerni, elhallgatni, hogyan kell megszólni, rendreutasítani, kérni. Tőle (is) tanultam, amit szerény doktori disszertációban mondtam el. A csak ritkán megtapasztalható mitikus világot, annak változatos szegmentumait narratív struktúrák segítségével lehet megtanulni, megélni, megjeleníteni.

Meglátogatta katonáskodó bátyjait. Maga regáti és moldovai városokban töltötte le a szolgálatot. Eljárt testvéreit meglátogatni, testvérei családjának eseményeire. A világ határait ott húzta meg, ahol maga vagy valamelyik ismerőse megfordult. Ennek ellenére, olyan ember maradt, akiről azt szokás mondani, hogy a falu határán túl sosem járt. Földet művelt, állatokat legeltetett, nevelt. Katonaság előtt a 9 kilométerre lévő Aranyosgyéresen malomban dolgozott. Ez idő alatt, a rendszeres közlekedés hiánya miatt sokszor tette meg gyalog az utat munkahelyére. A katonaság után szintén Aranyosgyéresen helyezkedett el, a Sodronyipari Művekben, helyi szóhasználat szerint a szeggyárban. Az udvarlás idején 10 km-es körzetben  bejárta a környező román és magyar településeket és tanyákat. Az utakat hol gyalogosan, hol lóháton tette meg. Gyakran órákba telt, amíg a sötétben, hóban, sárban megérkezett a célhelyre. Vásárba gyermekkorától járt. Mintegy 60—100 km-es körzetben számon tartotta a vásártartás napját. Az állatot olykor napokig kellett terelgetni. Az állatok őrzése, terelése, a kaszálás, a földművelés, akárcsak a vásárba és udvarolni járás a természeti környezettel való szoros kapcsolatot jelentett. 10—15 km-es körzetben ismerte a települések, tanyák, szántóföldek, kaszálók,  valamint a patakok, források, erdők helyét. Ismerte az őket összekötő, rajtuk átvezető utakat és ösvényeket, hidakat, a közöttük lévő távolságokat, a távolságok megtételéhez szükséges időt. Megtanult tájékozódni, közlekedni, megtanulta időbe illeszteni a megteendő utakat, az elvégzendő munkákat. Megtanult őrizkedni a veszélyektől. Ismerte az állatok neszeit és szokásait, az időjárás jeleit, a növények felhasználhatóságát, igazodni és alkalmazkodni tudott a csillagokhoz, a nap- és az évszakokhoz.

A változások élete derekán érték. Mikor nagyobbik gyermeke iskoláskorba jutott, családjával a faluba költözött. Gyermekei kívánságára házába rádió, tv került. Az 1960-as évektől kezdődően a faluból az elsők között kezdett ingázni. A fénykorában mintegy 12.000 alkalmazottal rendelkező, 50 km-es körzet férfilakosságát foglalkoztató kohászati objektumban otthon érezte magát. Zökkenőmentesen illeszkedett be az ipari környezetbe, a termelésről, a technikáról szóló beszélgetésekbe. A három műszak és az ingázás kitöltötte idejét, lassan feladta a gazdálkodást. Beteg kisebbik gyermekét a román tengerparton kezeltette. Mint fiatal szomszédai közül sokan, 1990 után veje és egyik fia külföldi vendégmunkára ment. Unokája egyetemi tanulmányokat folytatott.

Elfogadta, hogy a világ változik. A változás nem zavarta, mert emlékeinek világa — amelyben folytonosan élt — érintetlen maradt.

Keszeg Vilmos

---

Ugrás az oldal tetejére