A 'mai nap' mint rítus és mítosz

Jelen tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a mai napot mint rítust és mint mítoszt értelmezze. Rítusként alkalmas az idő tagolására, az események koherenciájának szervezésére, mítoszként pedig korábban csomagolt tartalmak kibontására és érvényesítésére. Az értelmezés az egyéni viselkedésre, valamint a relevancia és redundancia együttes érvényesülésére figyelve Bausinger "párhuzamos különidejűség" fogalmához kapcsolódik. A mai nap rítusait elemezve, e rítusoknak a társadalmi szférát (viszonyok, szerepek) megjelenítő, felújító és megerősítő szerepét hangsúlyozva Bloch "múlt és jelen a mában"  metaforájához közeledik. [1]

"Ma reggel az urak felgyűlvén, akik búcsúztanak és el akartanak menni a főrendek közül az szükségnek miatta, azok is felgyűlének és ki-ki maga memorialisában, minemű szükségben vagyon és hova akarna menni, letötte a Gubernium előtt. És némelyek színt csinálván, azt tötték föl, hogy Havasalföldébe, kiknek magoknak, kiknek az atyjoknak a vajda sok oblatióbal volt. Némelyeknek ott lévő kereskedő emberek adósok, abból élnek. Kik kölcsön kereskedő emberektől kérnek, ergo quietantias, hogy Erdélyben a cselédjek megfizessék. Némelyek pedig csak aperte haza Erdélybe mentenek kéredzeni, nem lévén semmi consolatiójok Havasalföldében, úgy, hogy otthon magokat delineálják magok házoknál. Már mi lesz eventusok, Isten tudja. Látom, némelyek tartanak a kéredzéstől is, félvén a non putamustól, aki itt hamar megesik. A többi között Macskásiné asszonyom is ki akarván kéredzeni - a fia ismét Havasalföldében /van/ aki eddig itt köztünk volt -, kinek memorialisát én vittem bé az úrhoz. Kinek az lött a válasza, hogy oly helyre teszik vissza, ahol volt, miért kéredzik". Ezt írta naplójába 1705 Szent György havának 15. napján Wesselényi István. S bár a figyelmünk hajlamos lenne utána szegődni a labancos idők eseményeinek, nem tehetjük meg. A napló ugyanis váratlan fordulatot vesz. De olvassuk a következő nap, április 16. bejegyzését:

"Ma kimentünk én, Haller György és Lázár György uramék, az úr három paripáján sétálni és a lovakat is jártatni. Egyéb újságot nem láttunk, hanem a sok lovas strázsákat a város körül, circiter tíz helyen körös-körül." [2]

Dolgozatunk nem kívánja az 1674-ben született, 1734-ben elhunyt, a Habsburg-ellenes harcokat kezdeményező Wesselényi Pál fiának, az 1709-ben kinevezett erdélyi kormányszerv, a Deputatió tagja majd elnöke, majd 1713 után a főkormányszék tanácsosa, elnöke, a gubernátori tiszt többszörös jelöltje, Wesselényi István naplóját elemezni. Az előbbi sorok idézésével csupán a kutatási ötletet felvillantó helyzetet szeretnénk érzékeltetni. Az olvasó ugyanis olyan kérdésekkel ütközik meg, mint mit jelentett a ma az akkori naplóírónak? Milyen (naplóírói, emberi) tapasztalatok, milyen  automatizmusok munkáltak benne, hogy kihangsúlyozza, napról napra megismételje azt, hogy feljegyzése ma készült? Melyek annak a napnak azok az összetevői, amelyek bekerültek a naplóba (és miért kerültek be, ill. miért azok kerültek be)? És melyek annak a napnak azok az összetevői, amelyek benne voltak a napban, de a napról készített feljegyzésben nem kap(hat)tak helyet? És miért nem?

 Ugyanis a napló bejegyzéseit követve az olvasó az alábbi kérdésekkel szembesül. Az események tagolásának, az idő és az események értelmezésének milyen rejtett dimenziója, összefüggése szerveződik egységbe abban a toposzban, amit a naplóíró a mának, a mai napnak nevez? Hogyan írható le az az antropológiai helyzet, amelyben egy személy az idő egy metszetét, az események egy szegmentumát a mai napnak nevezi, a mai napként éli meg? Milyen cselekvés, magatartás, beállítódás vagy rutin az, amely ezekre a szegmentumokra reflektál, s amely létrehozza a mai napot mint mítoszt? Arra teszünk tehát kísérletet, hogy a mai napot olyan intézményként definiáljuk, amely az embert egyszeri alkalomra, az idő és az események egy egységnyi mennyisége számára igénybe veszi, s a napi cselekvések és történések minden epizódját, szelekció érvényesítése nélkül egységben szemléljük. Jelen esetben arra kívánunk reflektálni, hogy az antropológiai kutatások tárgya, a kultúra minden esetben egy egyén köré szerveződik, aki általa az idő egy egysége alatt a tér egy szegmentumában kommunikációs kapcsolatokat létesít környezetével. Ezekben a kapcsolatokban a kultúra mindig aktuális kihívások és üzenetek formájában van jelen. Ezek az esetek tehát az egyén számára biográfiai események, a kultúra számára pedig érvényesülési alkalmak.

Gondolatvezetésünkben két szándék kapcsolódik össze: számbavenni azokat a napról mint intézményről szóló narratív programokat, a tapasztalatokat és automatizmusokat, amelyek lehetővé teszik az idő és az események tagolását, a nap megnyitását, az egyik napról a másikra való áttérést, a naphoz való hozzáférést, a benne való részvételt, valamint azokat az eljárásokat, amelyek feldolgozzák, értékelik, narratív reprezentációvá alakítják az időt és a bele zsúfolódott eseményeket, azaz lezárják, "csomagolják", hordozhatóvá, felidézhetővé, újhasznosíthatóvá teszik az idő e szegmentumát. Értelmezésünkben ezeknek a cselekvéseknek rituális jellegük van, egy, a cselekvéseket összetartó, a mai nappá szervező rituális koherencia kapcsolja őket össze. [3] E koherenciát abban látjuk érvényesülni, hogy napról napra újraszervezi, behatárolt időkeretben kikényszeríti/lehetővé teszi a cselekvéseket, összefüggéseket teremt közöttük, aktuális motivációkat rendel hozzá az egyes  cselekvések elvégzéséhez, illetve a cselekvések elvégzésére az egyént igénybe veszi. Egyrészt tehát az eseményekből megszerkeszti a mai napot, másrészt pedig a napban mint rítusban való részvételre kényszeríti az egyént. Ezzel az értelmezéssel kapcsolatban előzetesen két megjegyzést kell tennünk. Az egyik az, hogy a mai nap mint rítus a nap egyediségét hangsúlyozza, hívja életre. A történelemmel szemben, amely csak bizonyos napok szerkezetére, s méginkább bizonyos napok bizonyos eseményeire figyel, e szemlélet minden egyes napot eseménnyé avat. [4] Másrészt pedig a kollektíven megélt eseményekkel szemben az egyénnek az eseményekben való részvételét, az eseményekről való tapasztalatát  hangsúlyozza. [5]

Ténykedései által az ember naponta beleintegrálódik nagy rendszerekbe: a kapcsolatai révén (beszélgetés, látogatás, köszönés, együtt étkezés, ivászat, közös munkavégzés, bevásárlás) a szociális környezetbe, a természetbe a tisztálkodás, az öltözködés, a munkavégzés, az időjáráshoz való igazodás révén, a mesterséges környezetébe munkája, az állatgondozás, a növényápolás, a hivatali munkája révén. A táplálkozás által az egyén naponta felújítja kapcsolatát szociális, temészeti környezetével. Napi ténykedése újra és újra szükségessé teszi a terek bejárását (kert, utca, temető, rokonság, templom, bolt), újabb terek megismerését és beélését, az idő újrabeosztását. A nap rítusának része a test gondozása, ápolása, felkészítése a nap elviselésére, túlélésére.

Első helyen a nap megnyitására és lezárására, a nap körülhatárolására való törekvést tesszük szóvá. A jövőre irányuló tudakozódási, tájékozódási aktusok olyan cselekvések, amelyek a folyamatos időbe rejtett napot előzetesen bizonyos tartalommal, elvárással töltik fel, a múlt és a jövő közé illesztik. A még meg nem kezdett időintervallumot érzékelhetővé, kezelhetővé teszik, az embert pedig felkészítik az elfogadására, a vele való azonosulásra, megélésére. Miközben a társadalmi pozíció legitimálására a múltban felhalmozott teljesítmények szolgálnak, az individuális életben a jövőnek, a távlatnak van nagyobb jelentősége. A jövőre való rákészülés, a jövő elképzelése az egyén részéről sokkal több erőfeszítést igényel, mint a múlt emlékezetben tartása, felidézése. Perszonális, individuális jellege miatt a tudakozódási technikák "bukása", kompromittálódása, a nyilvánosság alá szorulása az utóbbi évszázadok leglátványosabb eseménye volt. Illetve, a cenzúrától szabadult média, az alternatív intézményrendszer  leglátványosabb  kínálata ezen a téren tapasztalható.

A feltárt tájékozódási  technikák elsősorban a hagyományos jóslási eljárásokat tartalmazzák. Ezek komplexitását érzékeltetendő említjük meg, hogy a leírások szerint a jóslás különleges, rendkívüli fizikai és spirituális teljesítmény (álom, előérzet) [6] , az emberi sors természeti, kozmikus, asztrális összefüggésekbe való belehelyezése, az emberi test elváltozásainak értelmezése (időjárási prognózis, horoszkóp) [7] , a transzcendens világgal való kapcsolatfelvétel (látomás) [8] . A napnak az éjszakai álmok értelmezésével, üzenetük kidolgozásával, s az ebből fakadó stratégiák kidolgozásával való kezdése családi környezetben az utóbbi évekig gyakorlatban maradt. Néhány évtizeddel korábban a lányok esti, éjszakai foglalatossága volt a jövőről való tudás megszerzése, kidolgozása. [9] Polgári környezetben a 20. század első felében a jóshoz fordulás, a reggeli kávéból való tudakozódás társasági eseménnyé változott át. A napnak a tudakozódási rítussal való megnyitását az utóbbi években a média hozta vissza, terjesztette újra el, tette tömegméretűvé. A reggeli hírlapok, napilapok, a tv és a rádiók reggeli híradásai, a honlapok szolgáltatásszerűen biztosítják a napról való előzetes tájékozódást. Továbbá, a reggel megnyitott e-mail- és postaládák, a telefonkészülékek, a munkahelyi reggeli értekezletek az egyén számára egy napra a társadalomhoz való hozzáférést, a társadalomba való integrálódás forgatókönyvét szervezik meg. A jóslás kiemelt esemény, amely tárgyiasítani tudja az időt, lehetővé teszi az egyénnek az időből való kilépését, az időtől való függetlenedését, s ezáltal a rá-látást. A mantikus és divinációs gyakorlatok kritikájának legerősebb érve a jóslatok beteljesülésének alacsony aránya. A jóslás jelentősége azonban nem a valóban bekövetkező események előrejelzésében áll. Habár a jóslások nagyobb része nem igazolódik be, a tudakozódási események mégsem válnak népszerűtlenné. Igazi funkciójukat azáltal töltik be, hogy az egyént eltávolítják a múltjától, a jövőt teszik megközelíthetővé, lehetséges alternatívák fölötti töprengésre késztetik. A jóslási esemény nem utólag igazolódik vagy érvénytelenedik. Valódi szerepét akkor tölti be, miközbe történik, zajlik a jóslás, azáltal, hogy jövőt a jelenhez közelíti, a jövőhöz való lehetséges viszonyulási formákat állít elő.

A jóslással egyenértékű a kezdődő nap egyediségének hangsúlyozása. Ilyen szimbolikus aktus a napok új/tiszta ruhadarab felöltésével, a ruhadarabok kiválasztásával való indítása. [10] A nap megkezdésének fontosságát hangsúlyozza az a hiedelem, amely szerint elindulás után nem szabad visszafordulni, visszatérni. [11] Elsősorban katolikus és ortodox vallásúakra jellemző az úti szerencsének keresztvetéssel és fohásszal való befolyásolása. A környezet, az élettér, a munkatér megtisztítása, a kezdődő napra előkészítése, átrendezése szintén számtalan szimbolikus elemet tartalmaz. Ezek az utóbbi példák egyúttal a napok szimbolikus, rituális elválasztásának gyakorlatát is jelzik. További példaként említhető az öltözet változtatása, az éjszakai pihenés kötelező betartása. [12]

A táplálkozás a biológiai szükséglet kielégítéseként, vallásos aktusként, a napi program függvényeként, valamint szociális kapcsolattartásként járul hozzá a nap feltöltéséhez. A falusi táplálkozás a mezőgazdasági szezonban hozzá van igazítva a napi munkavégzéshez. A vasárnapi és az ünnepnapi táplálkozás egyidőben vallásos és társadalmi jelleggel is bír. A vallásos aktusként végzett táplálkozás formáiként említhető az úrvacsora, az ostya elfogyasztása, a vallásos ünnepeket megelőző böjtös étkezés. Az ünnepi étkezés formáit képezik a szentelmények és az illető napra előírt ételek (húsvéti bárány, az újévi disznó, hal) elfogyasztása, illetve a tiltások betartása. A mágikus funkciójú táplálkozás célja lehet a jóslás, valamint a rontás és a gyógyulás.

A táplálkozási gyakorlatban kimutatható nagyobb vonulatok a következők. [13] A parasztság, majd a falusi társadalom étkezési gyakorlatában a napi étkezések száma, az étel mennyisége és anyaga évszakok szerint erős átrendeződést mutat. A friss ételek előállítása szerves, tekintélyes komponense volt a napnak. A napi menü összeállítója, előállítója és felszolgálója a háziasszony. Tavasztól őszig az asszony naponta bejárta a veteményes kertet, termesztette, felügyelte a konyhai növényeket, s ahogy azok növekedni kezdtek, naponta összeválogatta a gumókat, leveleket, a szárakat, a terméseket. Ősztől a női felségterület a kamra és a pince lett. Ugyanide költözött be az ólból a sertés húsa, zsírja. A friss húst biztosító majorság továbbra is az ólban maradt. Május végén kerültek levágásra az első zsenge jércék. A paraszti étkezésben ettől kezdve kétnaponként került sorra a csirke. A baromfiudvaron márciustól folyamatosan a nyár kezdetéig újabb és újabb fészekalja csirke nevelődött. Ősztől kezdve a majorság vágása megritkult, a tyúk mindössze a vasárnapi ebéd alapanyagává vált. Ekkorára egyébként is tojni kezdtek a jércék, s kiválasztódtak a magkakasok. A gazdasszony ekkor már szám, szín és természet szerint számon tartotta az állományt. A deres napok kezdetével a rüdeg récék és libák karám mögé kerültek, hogy ne járják le súlyukat. A gazdasszony intenzív hízlalásnak vetette alá őket. Ugyanígy számon tartják a levágható galambokat, vadgalambokat. A férfiak kijárnak halászni, vadat fogni. Télen a leölt állat húsa alkotta az alapételt. Kocsis Rózsi egy téli regellit ilyenképpen ír le:

"- Kicsi Rózsi, keljél fel, megvan a puliszka. A kicsi testvéred már rég játszik. Kialauszod a magyarót a földből./.../Gyertek, gyertek enni, siessetek, mert kell aztán varrjak.

A puliszka párolgott a tálban, én a nagy ágy melletti karszéken ültem a kicsi testvéremmel. Nekünk a tányérba tettek puliszkát meg egy ujjnyi kolbászt, egy falatnyi húst s csuporba káposztalevet.

-        Na, imádkozzatok és egyetek!

-        Eddegéltünk, mindegyik falatra haraptunk egy pici kolbászt vagy húst." [14]

Az együttétkezések alapformája az ételnek a családi körben való elfogyasztása. Nyári időszakban az alapforma csupán az esti étkezésre szorítkozik. A reggeli, a délelőtti és a déli étkezés azonban a szezonmuka és a munkacsoport függvényében változik. [15] Ugyancsak a paraszti társadalomra jellemző a menü szezoniális összeállítása, valamint az alapanyagok gazdaságon belüli előállítása és konzerválása. A hétköznapi és vasárnapi, valamint ünnepnapi étkezés élesen elhatárolódik. A vasárnapi rituális étkezés középpontja az ebéd, amely mennyiségben, minőségben és szertartásos jellegében különbözik a hétköznapi étkezéstől. Az ünnepi étkezés sajátosságai a rituális ételek felszolgálása (zsírtalan ételek, bárányhús, töltöttkáposzta, úrvacsora, ostya, ázalék, piros tojás), az elfogyasztás módja és helye (templom, temetőkapu), a szociális komponens (a családdal, a vendégekkel való együttétkezés). A polgári, majd a városi étkezés függetleníti magát a környezet által felkínált alapanyagoktól, nagyobb mértékben használja ki az univerzális ételféleségeket, felfedezi a nemzeti konyhák ízeit és rítusait. Az idegen ételek és italok kipróbálása attrakcióvá válik. A magazinok a háziasszonyok számára napokra lebontva állítottak össze menü-kínálatot. A családtagok az étkezésben függetlenednek/elmagányosodnak. Az együttétkezés szociális jelentése megnövekszik (meghívás), az étkezés színhelye (zöldben, vendéglőben, vásárban ) és ideje (éjszaka) jut jelentéshez. A háziasszony jelentős mértékben mentesül a menü összeállítása, elkészítése, felszolgálása alól. Ezáltal pedig nagymértékben elveszíti kapcsolatát természeti környezetével. A fűszerek előbb a piacról, majd a boltokból kerülnek be a konyhába. A konyhakert szerepét lassan a konyhai szekrény, a hűtőláda veszi. Az étel előállítása már nem teszi szükségessé a kert, a baromfiudvar bejárását, a növények és kisállatok fejlődésének figyelemmel tartását. Ennek szerepét a lakásdísszé előlépett dísznövények és -állatok gondozása veszi át. A forgalomból kikerült edények, konyhai kellékek, akár ezek utánzata lakásdíszítő tárggyá alakul át (nagymamák edényei, mozsara, a háztartási eszközök utánzatai, a vásári, gyékény, kerámia és fa eszközök). A szezoniális alapanyagok iránti tájékozódás szerepét átveszik a fűszerreklámok, a hagyományos receptek alapján készülő ételek helyét pedig a konzervált és a félkész ételek. Ezzel egyidőben felértékelődik a sajátkezűleg elkészített étel. Megnő a tudás mások étkezési szokásairól, amely tudást a filmek, regények, a városi konyhák, a turizmus, a gasztronómiai tanácsadók és tanfolyamok terjesztik. Az étkezés és annak időpontja fokozottabban a munkaprogram függvényévé változik. Megnő az ajzószerek, az ételpótlékok fogyasztása. Az alkohol és az üdítők fogyasztása függetlenedik az étkezéstől. Szórakozássá változik a vadászat, a halászat, a gombászás, a gyógynövények beszerzése. A két, a hagyományos és modern modell közötti különbség a biológiai és a társadalmi jelentések különválásában jelölhető ki. Miközben a városok gyorskonyháiból hideg- és melegételek kerülnek a járókelők kezébe, a napi program kiemelkedő eseményévé válnak az együttétkezések. A fogyasztás a biológiai igénytől függetlenedve társadalmi jelentésekhez jut. Hasonló funkcióváltozáson esett át a bevásárlás is. [16]

A napra való felkészülésnek részét képezi a test felkészítése, mások számára való elfogadhatóvá, elviselhetővé tétele. Ezek az előkészületek nagyobbrészt láthatatlanok maradnak, az intimitás területéhez tartoznak, ezért a fenti memoárba se kerültek bele (pihenés, öltözködés, tisztálkodás, a higiéniai és kozmetikai rutincselekvések). Valójában ezek során történik meg a test szocializálása, a testnek az érvényben lévő, adekvát testképhez való hozzáközelítése. [17] A tisztálkodás, a test tisztántartása túlmutat a testre irányuló napi figyelmen. Morális, etikai, vallásos és szociális meghatározottságokkal rendelkezik, továbbá összefüggésben van a napi munkavégzéssel, a táplálkozással, az időjárással, a természeti és épített környezettel. Vannak olyan tisztálkodási rítusok, [18] amelyek az egész évre kihatnak. Tordai előírás szerint március elsején a lány csóré fenékkel ment ki az ajtón, hogy a szeplők ne az arcát, hanem a fenekét lepjék el. [19] Szintén március elseji, vagy márciusi hóval mosakodott az, aki a szeplőt, a májfoltot akarta eltüntetni arcáról. [20] A január elsején hajnalban merített víz, az aranyosvíz, a vele történő mosakodás, a belőle való fogyasztás egész évre egészséget és szerencsét biztosít a család tagjainak. A városi környezet a szocializálási mechanizmusok végrehajtását nagymértékben szolgáltatások formájában (vízszolgáltatási programok, közfürdő, kozmetikai szalonok) fejlesztette tovább. Ezzel egyidőben alárendelte őket az aktualitásnak, a divatnak, valamint a kikapcsolódás formájává alakította. Az öltözet bizonyos alkalmakra előírt formáinak felöltése, viselése és levetése szertartásos módon, a nyilvánosság előtt történik meg (menyasszony, halott, konfirmándus).

A test felkészítésének másik részét orvosi előírások irányítják. A gyógyszerek kiírása, kiosztása idővel nagymértékben a családi és az indviduális dróghasználat területére került át. Szerepe szintén megváltozott: a test erősítése mellett előtérbe került a test ajzása (kávé, alkohol, kábítószerek, nyugtatók), amely elsősorban a testnek a társadalomtól való elvonását, megóvását, individuális kezelését jelenti.

A nap megélése váltakozva teszi szükségessé a test rejtését és exponálását. (pl. az étkezés, az alvás, a tisztálkodás, a kapuba való kiállás, a korzó, napozás). Pl. a tisztálkodás és mosás visszavonult a családi tér rejtett zugába költözött. [21] Az egyéni rítusok e csoportjának egyik része a szervezet biológiai szükségleteinek kielégítésére irányul, másik része pedig a test szocializálására, elfogadhatóvá tételére, valamint a test által működtetett nyelvvel küldött üzenetek forgalmazására. A szexualitás egyik oldalon a nyilvános szférából visszavonult, a családi szolidaritás kifejeződésévé változott. [22] Másik oldalon a klubok, a fotók, a filmek, számítógépes hálózatok látványossággá alakították a testet és a szexualitást. A vallásosság az individualitás, az intimitás területéről szembetűnően átkerült a publikusság szférájába (a csíksomlyói búcsú, a templomok ünnepi alkalomkor való látogatása, a templomi viselkedés tévében való közvetítése ).

Természetesen, az indító idézet főszereplője csupán metaforája lehet e helyzetnek. Ne felejtsük el, hogy a naplóíró ekkor életének 31. évében járt, augusztus 21-én készült  betölteni 31. életévét. És ezt két okból is hangsúlyozni kell. A napok hosszúsága, jelentősége, valamint a nap érzékelése, megélése (tehát az észlelés és a tapasztalat) tartalmában  és intenzitásában az élet során változik. Ebben szerepet játszanak a kiépülő, felvállalt társadalmi szerepek, amelyek igénybe veszik az időt és a szervezetet. Miközben a kisgyermek "semmittevésre" ösztönzésének megvannak a maga stratégiái, a felnőtt ember otthonmaradása már deviánsnak minősül. A szociális szerep leépülése felszabadítja az időt, elviselhetetlenül hosszúvá teszi a napot, a szervezetet mentesíti a fizikai és szellemi erőfeszítés alól. Ugyanakkor a nap megszervezésében, elviselésében szerepet játszik a test fizikai és pszichikai erőnléte és teherbírása. Gazda Klára monográfiában foglalta össze egy háromszéki gyermektársadalom életkoronként, évszakonként módosuló igénybevételét és programját. Következtetései közül itt csupán arra hivatkozunk, hogy a gyermek szociális kapcsolatainak kiépülése, a település terében való mozgása, a felnőttek általi foglalkoztatottsága arányosan fokozódik az életkorral. Ennek következtében az egy napra eső cselekvésformák száma megnő, s ezzel egyúttal változatosságuk is. [23] Verebélyi Kincső egyik tanulmánya arra vállalkozott, hogy az idősek társadalombeli megítélését, társadalmi szerepeit, az életkorhoz illő magatartásukat tekintse át. Példái közül azokat emeljük ki, amelyek azt bizonyítják, hogy idősebb korban a környezet nagyobb kényelmet, több pihenést engedélyez, több figyelmet, gondviselést biztosít. [24] A kérdést korábban Németh László vetette fel egyik, 1948-ban írott esszéjében. Az öregkort az egyedfejlődés történetében bekövetkező leépülés helyett metafizikai állapotként határozza meg: az ember kilép a kompetícióból, megszűnnek a vonzódások és a motivációk, higgadtan, elfogulatlanul, bölcsen tudja szemlélni az eseményeket és a környezetét. "Az öregkor ereje az, hogy magunk is elegek vagyunk hozzá. Egy magányos ifjú csupa dac, sértődés, mélabú: az igazi öreg akkor is magában van, ha egy ország ül a lábainál."  "A magyar szellem még nem fedezte föl a megöregedés hatalmát"- írja Németh László. [25] Páczkán Éva egy erdélyi asszony életpályáját rekonstruálta, arra figyelve, hogy a különböző életkorokban szociális kapcsolatainak, életterének határai hogyan tágultak illetve zsugorodtak. [26] Zakariás Erzsébet a hagyományos asszonyélet állomásait, évszakonkénti feladatait tekintette át. [27] Kocsis Rózsi visszaemlékezésében külön fejezetbe foglalja a gyermeki játék, a munka egy napra eső mennyiségét. [28] Több memoár tartalmaz olyan utalást, amelyből az derül ki, hogy milyen életkorban milyen igénybevételt tartottak megterhelőnek, kibírhatatlannak (tehercipelés, munka, virrasztás stb.). Kiss Lajos a szegény emberek életét a napi igénybevétel és a nyújtott szolgáltatás függvényében szerveződő  rendszerekként írta le. Könyve különböző foglalkozású szegény emberek napját mutatja be kivételes érzékenységgel. A tízévesen szolgálatba álló kanász napja a következőképpen kezdődik: "Tavasszal virradatkor (4 óra) kel a kanász. Kihordja az íziket, kisepri a jászolt, az etetéshez takarmányt visz be, a tehénnek leveles csutkát, a lónak zabot, kukoricát, mely alá polyvát terít. Míg a jószág eszik, a trágyát kihordja alóla. Azután a vályúból megmosdik, utána megfésülködik és bemegy reggelizni. Kenyeret, szalonnát, túrót eszik, vagy tejet. Régen kint früstökölt a disznó mellett, ahová a béres vitte ki az ennivalót. Evés után segít az itatásnál, majd az abrakolásnál és fejésnél. Jó időben itatás után, 6 órakor kiereszti a disznókat, kihajt." [29] Ez a program szorosan függ a gazda állatállományától, az évszaktól, az időjárástól, sőt a gazda emberségétől is. Hasonló, eposzi méretű és jellegű leírást készít egy ír férfi egy napjáról J. Joyce az Ulisses című regényében.

Itt jegyezzük meg, hogy a mai napot megélők eltérő viselkedésére a szakirodalom régen felfigyelt. Ennek megnevezésére Bausinger újítja fel E. Bloch "párhuzamos különidejűség" terminusát. A mienktől eltérő kontextusban a különidejűség mint egyidejűség az "eltérő, különböző történeti erőtényezők által meghatározott elemek egyidejűségét" jelenti, a különböző felfogások és életmódok, eszmék és ideológiák egyidejűleg, mégis egymástól függetlenül való létezét. [30]

Korábban a napot megnyitó eljárásokat említettük. Szükséges megemlítenünk a hasonlóképpen fontos, a napot lezáró aktust, a nap számbavételét. A lezárult időintervallum "csomagolása", feldolgozása, kiértékelése számtalan esetben szertartásos módon zajlik le. Ilyen szertartások az óévbúcsúztatás, a hegybekiáltás. A paraszti gazdaságban az esti kiüléssel, kapuba való kiállással, a csordára való várakozás idején történt és a csorgónál való beszélgetéssel kerültek sorra a nap eseményei. Ezek voltak azok az interpretációs, reprezentációs aktusok, amelyek során megtörtént az események popularizálása, feldolgozása. Ez a szertartás hivatott kialakítani a kortárstudatot, [31] a korszaktudatot [32] . E rítus modern változataként említjük meg a hangzó és vizuális média esti híradóit, amelyek összeválogatják azokat az eseményeket, amelyek egyediségük, váratlanságuk, jelentőségük  révén az eltelt nap partikularitását tudják reprezentálni. A híradó a napi események "csomagjaként" a "véletlen egybeesések" elvét követve prezentálja a tetteket és teljesítményeket. A nap megítélésének, kiértékelésének távlata egyelőre hiányzik, a nap áttekintése önmagában a nap keretén belül valósul meg, s ebben a keretben a legkülönfélébb események kerülnek egymás mellé, s az események reprezentációjába a legkülönfélébb epizódok kerülnek be.  Bizonyos mértékben ez már kísérlet az események kisajátítására, az előzmények és következmények medrébe való belillesztésére.